- Nehéz lesz megszokni az új várost, igaz? – Hati lustán felemeli a fajét, rám néz, majd szusszan egyet és alszik tovább. Na ennyit az együttérzésérõl.
Vadidegen országban vagyok, az egyetlen ismerõsöm a farkasom, Hati. Két hónappal ezelõtt még a kanadai erdõben csatangoltunk, most meg itt poshadok a tokiói betondzsungelben. Az anyám újra férjhez ment, én meg apámhoz költöztem, ugyanis kisebb családi botrány kerekedett köztem és az új férj között. Most mindketten boldogok vagyunk: anyám is és én is. Csak a környezet hiányzik, tiszta kék ég, sûrû fenyõerdõ, magas hegyek. Mindennek a tetejébe apám ragaszkodik ahhoz, hogy suliba járjak, nem lehetek magántanuló. Egy rakás idegen kölyök. Borzasztó. Nem arról van szó, hogy nem tudok japánul, mert folyékonyan beszélek – anyám nem hagyta ki a nevelésembõl – de csak apai ágon vagyok japán, anyám kanadai. Tartok tõle, hogy a beilleszkedés – már ha egyáltalán lesz ilyen – nem megy majd zökkenõmentesen. A képességem pedig csak rontani fog a dolgon. Hogy milyen képesség? Hát a sámánságom, legalábbis Szürke Sas így nevezte. Szürke Sas egy indián ismerõsöm, még a “régi” idõkbõl. Hati pedig egy szellem, egy ezüst farkas szellem. Kicsi gyermekként nekem természetes volt, hogy szellemeket láttam, bár anyát számtalanszor kiakasztottam vele. Aztán egy nap találkoztunk Sassal és láttam hogy egy nagy “madár” ül a vállán és megkérdeztem tõle, hogy hívják a madarat. Nem lepõdött meg a kérdésen. Elmesélte neki anya miket szoktam mondani és innentõl barátok lettünk. Mesélt nekem a sámánokról, a szellemekrõl és segített megtalálnom Hatit, aki a védõszellememmé vált. A madárról kiderült, hogy Sas védõszelleme. Annak ellenére, hogy egy idegen országban élek mostantól, nem érzem magam olyan egyedül, hisz velem van a farkasom. Apámat ritkán látom, mert sokat utazik, nagyjából két-három havonta hazajön pár napra. Ketten maradtunk Hati…
Hát, ez is elérkezett. Elsõ napom a suliban. A legszörnyûbb az egészben, hogy egyenruhát kell viselni. Haza akarok menni!
- Eve, gyere be! – szólít Hamato tanár úr, az osztályfõnököm. Mártírokat megszégyenítõ elszántsággal lépek be a terembe. Odamasírozok a tanári asztal mellé, majd megállok és felmérem a terepet. Átlagos iskolai tanterem, a padok négy soros elrendezésben, fiúk-lányok vegyesen. – Gyerekek. Szeretném bemutatni az új osztálytársatokat. Eve Miyazaki. Eve, mutatkozz be kérlek.
- Üdv. Eve vagyok. Kanadából érkeztem. – hozzá kell edzõdnöm az itteni udvariassági szokásokhoz…
- Kérlek foglalj helyet. Kezdjük az órát!
Az ablak felõli elsõ sor utolsó padjában találok helyet. Kissé bamba tekintettel bámulok ki a fejembõl, mikor ismerõs derengést látok a szemem sarkából. A második sor ötödik padjában ülõ srác körül szellem van! Biztos észre sem vette… Az átlaghalandóknak fel sem tûnik az ilyesmi és a sámán ritka köztük. Figyelmesen szemlélem a szellemet. Jé, egy szamuráj! Hát ilyet se láttam még, pedig találkoztam néhánnyal. Na, mindegy. Hamar eltelik az óra. Nyugodtan kisétálok a terembõl az udvarra és keresek egy csendes zugot. Közben Hati is úgy érzi, hogy hiányzom neki, és elõbújik. Szokása szerint leheveredik mellém és úgy tesz, mint aki alszik. Behunyom a szemem és próbálom figyelmen kívül hagyni a világot, de nincs szerencsém.
- Te vagy az új lány, ugye? – kérdezi egy hang. Morcosan felpillantok és az a barna hajú fiú az, akit a szamuráj kísér. – Nem harap? – kérdi és Hatira mutat. Menten lehidalok! Látja a szellemeket?
- Igen én vagyok, te pedig az osztálytársam vagy és sámán. Igaz? – egyre érdekesebb lesz ez a nap.
- Valóban sámán vagyok. A nevem Yoh Asakura, ez a szellem pedig Amidamaru. – mutat a háta mögé, ahol megjelenik az említett szamuráj és üdvözlésképp int egyet.
- Yoh, Yoh! Ana keres! – kiabál egy alacsony kiskölyök az udvar közepérõl.
- Õ Morti – int a gyerek felé. – Megyek mindjárt! Tudod mit, ha van kedved este átugorhatnál hozzánk. Mezõ utca 2. – ajánlja. Még nem is ismer, de már meghív magukhoz. Érdekes egy figura.
- Majd meglátom, ha lesz idõm átmehetek. – válaszolom minimális lelkesedéssel.
- Oké. – ezzel magamra hagy.
El kell ismernem, furcsa a gondolat, hogy más sámán is van a közelemben. Majd meglátjuk…
Némi szorongással kopogok Yohék ajtaján. Egy ismeretlen lány jön ajtót nyitni. Hmm, mintha osztálytársam lenne…
- Jó estét. – köszönök.
- Tehát te vagy Eve. Ana vagyok – fogad. – Gyere be, kész a vacsora.
Az ebédlõbe kísér, ahonnan beszélgetés szûrõdik ki. Belépve egy csomó emberrel és szellemmel találom magam szembe. Hova keveredtem?
- Szia Eve! Már azt hittem nem is jössz! – üdvözöl Yoh.
- Helló. Nem zavarok? – kérdezem megszeppenve.
- Nem, gyere nyugodtan. – mutat egy üres helyre a középen álló asztalnál. Leülök, közben Hati, mint az árnyék, követi minden mozdulatomat.
- Tehát egy újabb sámán. – jegyzi meg a velem szemben ülõ lila hajú fiú, aki mögött egy hatalmas termetû harcos posztol.
- Igen. De még be sem mutatkozott a kis hölgy. – szól közbe egy magas, fura hajú férfi. Õ a legidõsebb a társaságban, ahogy elnézem és egy gyíkszerû szellem lebeg mellette.
- Eve Miyazaki vagyok, Yoh osztálytársa és nemrég költöztem ide Kanadából. De még ti sem mutatkozatok be. – felelem.
- Én Ryu vagyok. Ez a zöld bõrû pedig Tokagero. – int a szelleme felé.
- Engem szólíts Traynek, a védõszellemem, pedig Cory. – folytatja a kék hajú srác. Az asztalon egy pici manószerû szellem egy nagy lapulevéllel a kezében.
- Lyserg Diethel, a védõszellemem pedig Chloe. – egy zöld hajú és szemû fiú, a vállán egy tündérhez hasonló szellem üldögél
- VIII. Faust a nevem, õ pedig Elisa, a szerelmem. – egy félelmetes fazon mondja ezt és egy szõke szellemet ölelget. Hova kerültem?
- Én vagyok a csapat lelke és komédiása. A nevem Cyoco, a szellemem pedig Mik. – egy nagy hajú fiú és egy leopárd szellem.
- Az a morcos képû alak veled szemben Ren, a harcos, pedig Bason. Ne félj nem harap. – celebrálja a bemutatást Yoh, mire a nevezett srác csúnyán néz rá.
- Ó, nem mutattam be a farkasom: Hati, egy ezüst farkas szelleme. – kicsit fura, hogy mások is látják Hatit…
- Honnan van a neve? – kérdezi Tray. – Ismerõsen cseng, de nem tudom hova tenni.
- A germán mitológia egyik farkasa, aki a holdat kergeti és ha utoléri, eljön a világvége. A testvére Sköll, pedig a napot hajkurássza. Nekem így mesélték.
- Illik hozzá. Bundája a hold ezüstje, szeme a jég kékje. – jegyzi meg Ren, közben meredten bámulják egymást a farkassal.
- Szerelem elsõ látásra. – szól közbe Cyoco mire Ren egy lándzsa és egy szablya keresztezéséhez hasonlatos fegyvert kap elõ és a képébe nyomja.
- Még egy beszólás és egy fejjel alacsonyabb leszel! – fenyegeti meg a mókamestert. – Hogy állsz a harccal? – kérdi tõlem én pedig értetlenül pislogok.
- Milyen harccal?
- A sámánharccal. – feleli Tray.
- Az mi? – mintha elvesztettem volna a társalgás fonalát…
- Nem tudod? – kérdezik egyszerre. Azok az elképedt arcok!
- Nem. Baj?
- Hatalmas baj. De ne aggódj, majd mi megtanítjuk. – vigasztal Yoh. Miért érzem úgy, hogy ennek nem lesz jó vége?
Itt kivágódik az ajtó, Ana jelenik meg a küszöbön egy nagy tállal.
- Esetleg, ha ettetek, akkor megtaníthatjátok, de most senki sem megy sehova.
- “Menni vagy nem menni az itt a kérdés…” – szavalja Cyoco.
- Mit mondtam az elõbb? – kérdi Ren.
- Jó, jó értettem, de ezt nem lehetett kihagyni… - mentegetõzik a mókamester.
Kellemes beszélgetéssel telik az idõ. Kiderül, nem én vagyok az egyetlen idegen itt. Lyserg Angliából jött, Tray Északról, Ren Kínából, Cyoco pedig Amerikából. A kaja végeztével Yoh felpattan, majd karon fog és kirángat az udvarra. A többiek a utánunk sereglenek. Mi folyik itt?
- Kezdjük az elején, rendben? – kérdi Yoh én meg csak értetlenül bólogatok. – A sámán kapocs az élõk és a holtak lelke között. Képes egységet alkotni a szellemekkel. Ennek elsõ lépcsõje a lélekegyesítés vagy szellemegység.
- A mi? – nekem valami nagyon nem világos.
- Te és a szellemed egységet alkotva képesek vagytok egymás tudását és erejét felhasználva harcolni. Próbáld meg. – javasolja.
- Na és hogyan?
A következõ pillanatban a srácok magukhoz hívják a szellemeiket és egy nagy villanás kíséretében a testükbe olvasztják, olyan szívmagasságban. Aztán, mikor végre elhal a fény, mindegyikük felett ott tükrözõdik a szellemük.
- Pofon egyszerû a dolog. – szólal meg Yoh, kicsit furcsán zeng a hangja.
- Te jössz. – biztat Tray. – Fog ez menni, csak bízz magadban és Hatiban.
Na, jó. Nem halok bele, max nem sikerül. Hatira nézek, a tekintetünk egymásba kapcsolódik. Jégkék tekintetében a végtelen hómezõket látom, rohanni határtalanul, aztán azt veszem észre, hogy a farkas egy fényes gömbbé változott, melyet a markomban tartok. Nem habozok, a fiúktól látott mozdulattal a mellkasomhoz szorítom. Hihetetlen erõ zúdul végig a csontjaimon. Emlékképek kavarognak az agyamban, havas táj, kopár jégtáblák, végtelen szabadság, ismerõs erdõk. Mikor végre odáig jutok, hogy tudjam mi is történik körülöttem, hét kíváncsi szempár szegezõdik rám. Nem igazán értem mit bámulnak rajtam, hát megkérdem.
- Mi történt? – a hangom pokolian rekedt, még nekem is. Tisztára mint egy jól szituált tüdõbeteg.
- A szemed és a hajad… - mondja kikerekedett szemekkel Ren.
- Mi van vele? – még mindig nem értem az összefüggést.
- Menj és nézd meg. – javasolja Yoh.
Értetlenkedve megyek a házba, hamar találok egy tükröt és kis híján felsikítok, mikor belenézek. Hol az én derékig érõ, ében fekete hajam és a zöld szemem? Helyette egy ezüst hajú, jégkék szemû lány tekint rám a tükörbõl.
- Mi a frász történt velem? – kérdezem a többieket, mikor visszabotorkálok az udvarra.
- A lélekegyesítés következménye a külsõd. Ne ijedj meg nem végleges. Ritka ez a képesség és elvileg a lélekkontrollnál is ez fog majd történni. – válaszolja Ana.
- És így hogy tud harcolni? – érdeklõdik Tray.
- Ahogy a farkasa, karommal és az agyaraival, de úgy látszik ezek csak veszélyhelyzet esetén kerülnek elõ.
- Akkor teszteljük az elméletet! – rikoltja Ren és rám ront a fegyverével.
Fel sem fogom mi történik. Annyit látok csak, hogy a penge villogó sávként közeledik felém, de nem talál el, mert már nem vagyok az elõbbi helyemen. Ám kár korán örülnöm, mert a következõ csapástól már nem tudok leugrani. Automatikusan elõrenyújtom a karom, várom a fájdalmat, ahogy a hideg fém majd belém mar, de helyette azt látom, hogy a karmaimon – nem hülyültem meg, tényleg! – szikrát vetve áll meg a fegyver. Ez az ütõdött megtámadott! – villan át az agyamon. Dühödten lendülök támadásba…
Na valami itt nem stimmel. Mintha az elõbb még épp csatáztam volna, most meg a földön heverek és Tray meg Yoh lefognak.
- Elárulná valaki, hogy mit mûveltek? – kérdezem. Jé, a hangom újra normális.
- Elengedhetitek. – hallom a hátam mögül Ana hangját.
Végre leszállnak a hátamról. Kelletlenül tápászkodok fel és szétnézek. Ren a földön ül és újra tanul lélegezni, a többiek kicsit távolabbról szemlének.
- Kérdezzem még egyszer, vagy válaszoltok? – valami nagy gond lehet, már csak az arckifejezésekbõl ítélve.
- Kis híján megölted Rent. – feleli Yoh. Biztos rosszul hallottam…
- Az nem lehet!
- De igen, elveszetted az uralmat Hati felett, totál begõzöltél. Kicsit megcsócsáltad Ren nyakát, mire nagy nehezen lerángattunk róla. – magyarázza Tray. Ez nem lehet! Én ilyet sosem tennék! Ez az egész a lélekizé miatt történt!
- A miatt a lélekizé miatt történt az ami. Szörnyeteg lettem! Istenem, egy vérengzõ szörnyeteg lettem! – ezzel kirohanok az utcára. El innen!
Odahaza zokogva borulok az ágyra. Soha többé nem akarom látni a farkast! Kellett nekem másokra hallgatni! Te utolsó hülye! Érzem, hogy elõjött Hati.
- Tûnj el innen! Mostantól nem akarom, hogy a védõszellemem legyél! – ám nem hallgat rám, mert érzem hogy a bundája végigsimít a lábamon.
- Ne haragudj rám Eve, kérlek. – mély, rekedt hang csendül mellõlem. Elképedve nézek fel, de csak a farkas áll ott, viszont nem hülyültem meg és tényleg hallottam.
- Te beszélsz hozzám? – kérdezem a bundástól. Elég abszurdnak tûnik…
- Igen. Nagyon mérges vagy? – kérdi. Látom ahogy mozog a pofája, hallom ami mond, de mégis képtelen vagyok elhinni.
- Mióta tudsz te beszélni? – kérdezem.
- Amióta megcsináltuk a lélekegyesítést. – feleli. – Nagyon rád ijesztettem?
- Baromira a frászt hoztad rám! Miért kellett megharapni a srácot? – most végre van kivel dühöngenem…
- Nagyon sajnálom, de bántani akart téged. – bûnbánóan tekint rám. – Senki sem árthat neked büntetlenül. – jelenti ki szilárd elhatározottsággal. Végre feltápászkodom és letörlöm a könnyeimet.
- Akkor sem kellett volna megharapnod.
- Nem haraptam meg, mert abba ott helyben belehalt volna. Ne félj többé nem akar majd fájdalmat okozni. – lefekszik mellém, fejét a combomra hajtja és onnan néz rám lusta tekintettel.
- Nem akart komolyan ártani nekem, csak az erõnket akarta tesztelni. Különben is, miért vetted át az irányítást a testem felett? Nem engedtem meg tudtommal.
- Ha nem teszek így, akkor alulmaradtunk volna. Így viszont meg tudtalak védeni.
- Egyezzünk meg valamiben. Ha legközelebb ilyen fordulna elõ, akkor elõtte ezt megvitatjuk. Rendben?
- Igen. – rám emeli gyönyörû tekintetét, ragaszkodást és szeretet látok benne.
- Tudod mit, próbáljuk meg újra ezt a lélekegyesítést…
Ügyesen térek ki a felém süvítõ penge útjából.
- Karomvihar! – üvöltöm, és egy jégdarabkákból álló felhõ jelenik meg, ami Yoh felé indul.
- Ez nem ér! Túl sok van belõle! – kiabálja.
- Így jártál! Add fel, semmi esélyed.
- Mennyei csapás! – sikerül a jég egy kis részét hatástalanítania, de még mindig esélytelen szegény.
- Kár erre pazarolni az energiádat haver. – jegyzem meg.
- Jó feladom, nyertél. Na várj amíg megtanulod a szellemkontrollt és az óriás szellemformát. Akkor majd én tanítalak móresre. – fenyegetõzik vigyorogva.
- Majd ha eljön az ideje ezt megtárgyaljuk. – vigasztalom.
Mivel vége a harcnak, hát Hatival különválunk.
- Itt az ideje, hogy egy szinttel feljebb lépj. – közli Lyserg, aki eddig biztonságos távolságból figyelte a meccset.
- És mi az akadálya? – kérdem.
- Kéne valamilyen fegyver. – szól közbe Ren.
- Minek?
- Bason! A daoba! – ezzel a szellem eltûnik a fegyverben. – Ez által egy sokkal erõsebb és hatékonyabb szellemformát hozol létre. Én a daot használom, Yoh a kardot, Tray vagy a deszkáját vagy az icapousit és Lyserg pedig az ingát.
- De én nem ismerem a fegyverforgatást.
- Akkor majd megtanulod. – vigasztal Yoh. – De elsõnek el kéne döntened, hogy milyen fegyvert szeretnél.
- Majd én segítek neked. Gyere. – int Ren.
- Hova megyünk? – kérdem, mivel elindult a város felé.
- Csak gyere és ne akadékoskodj. – vállat vonok és utána indulok.
Hûazannya! Ezt nevezem fegyvergyûjteménynek! Egy tornaterem méreteivel vetekedõ helység tele különbözõ fegyverekkel és páncélokkal.
- Nézz szét nyugodtan. – kikerekedett szemmel nézek Renre. De nem ácsorgok tovább, hanem terepszemlére indulok.
Elképesztõ fegyverek sorakoznak az állványokon, bármely gyûjtõ vagy múzeum becsületére válna. Nem lesz könnyû választani… Próbaképp megemelek egy hosszú kardot, pokolian nehéz. Na, ez nem az igazi. Ennél sokkal könnyebb kell…
- Nézd csak meg ezeket. – hoz ide egy pár szablyát Ren. Gyönyörû ezüstös pengéiken felszikráznak a lámpák fényei. Óvatosan kézbe veszem az egyiket. Kényelmes a fogása és hihetetlenül könnyû. Ezt egyszerûbb forgatni. – Tetszik? – kérdi.
- Igen, nagyon szépek.
- Akkor a tieid. – ezzel a kezembe nyomja a másikat is.
- De… ez a tiéd. – ellenkezem.
- Mostantól nem. Illik hozzád. Használd büszkén és ügyesen.
Hati is elõbújik, mellém lépdel és szemügyre veszi a szablyákat.
- Nagy erejû fegyverek. Egykor hatalmas harcos tulajdona volt mindkettõ. Északról származnak. – mindezt csak így ránézésre. Okos bundás!
- Igen, valóban Északról szereztem õket. Gyertek és próbáljátok ki. – ezzel elindul kifelé. Egy kis udvarra érünk.
- Csak egy baj van vele. Nem tudom hogy kell használni. – mintha ezt elfelejtettük volna…
- Elõször próbáld meg a szellemkontrollt, aztán megtanulod forgatni is. – javasolja.
- És hogy?
- Ahelyett, hogy magadba olvasztod a farkast, inkább oszd meg az erõt a két fegyver között. Például, ami eddig a karmokhoz adta az erõt, helyezd a jobb szablyába, a balba pedig az agyarak erejét. Ennél érthetõbben nem tudom megmagyarázni. – ad némi instrukciót Ren.
Magamhoz hívom Hatit és igyekszem összpontosítani, hogy ketté tudjam választani az energiahullámot.
- Szablyába! – üvöltöm és a két energiacsóvát kettétépve változást érzékelek magamban. Mintha a bõröm alatt apró kukacok nyüzsögnének, fel vagyok töltõdve, szinte szétvet egy új, meghatározhatatlan erõ.
- Sikerült! – hallom a távolból a sámán hangját.
- Ez elképesztõ!
- Ezt nevezik furiokunak, szellemi energiának. Egy sámán minél erõsebb, annál több a furiokuja.
- Akkor nekem még gyúrnom kell. – az erõ ami eddig majd szétvetett, most rohamosan csökken. Pár pillanattal késõbb kimerülten vágódom hanyatt a földön. – Pokolian jó érzés, csak túl sokat vesz ki belõlem. Nem megy.
- Ha fizikailag és szellemileg is fejlõdsz, nõni fog a furiokud is, de ehhez kemény edzés kell. Ha megkéred Ana-t, biztos kezelésbe vesz téged is.
- Na nem! Láttam már Yoh edzését párszor és kösz, de nem kérek belõle! Nem vagyok mazochista. – durva dolog…
- Akkor hogy akarsz továbblépni?
- Valahogy máshogy. Nem hiszem el, hogy Ana az egyetlen esélyem! – zseniális ötlet! – Te nem tudnál segíteni?
- Hát… Ana ért hozzá.
- Felejtsd el, hogy megkérdeztem. Köszönöm a fegyvereket. – mélyen meghajolok és hazaindulok. Hati is elõkeveredik és mellettem poroszkál.
- Van egy olyan sejtésem, hogy kemény napoknak nézünk elébe. – morogja.
- Na ja. Már ha túlélem a dolgot…
- Várj Eve! – hallom Ren hangját a hátam mögül.
- Mi van? – ez az edzés-dolog kicsit mogorvává tesz.
- Segítek!
- Komolyan? – van remény!
- Igen, de nem lesz olyan könnyû mint, hiszed és csak akkor hálálkodj, ha már tökéletes lesz a technikád. – int le, pedig már ugrottam volna a nyakába.
- Rendben.
- Akkor holnap reggel találkozunk. – és lassan eltûnik az alkonyi homályban…
Ki az a marha, aki hajnali hatkor képes felkelteni, pláne szombaton? Ugyanis valaki intenzíven dörömböl a hálószobaablakon. Nyûgösen mászok ki az ágyból és botorkálok az ablakhoz. Félrehúzom a fekete sötétítõt és némi hunyorgás után meglepetten konstatálom hogy Ren ácsorog ott Basonnel. Kellet nekem a földszintre költözöm…
- Mi van? – kérdem, mikor kinyitom az ablakot.
- Szombat reggel hat óra. Egyél, öltözz és gyerünk edzeni. – kommandíroz, de még ehhez túl kómás vagyok.
- Még kell egy kis idõ, hogy felébredjek, de azért gyere be. – motyogom két ásítás között. Elballagok ajtót nyitni.
- Nagyon álmosnak tûnsz. - jegyzi meg mikor már a konyhában ül. – És hogy idõt spóroljunk, hoztam kaját. – majd elõvarázsol egy nagy papírzacskót. Kíváncsian lesek bele. Két sajtos croissan és egy pohár kávé. Nos nem szeretem a kávét…
- Köszi, de nem rajongok a kávéért. Inkább csinálok egy bögre teát.
- Jó, csak igyekezz.
Bögrét kerítek és elõszedem a tea filtert. Forró vizet engedek rá és mire elpusztítom az egyik sütit, már kész is. Egy kevés citromlé meg cukor és már le is döntöm egybõl. Na ez hiányzott. Innentõl pergõsebben kapkodom magam és teaivás után tíz perccel már elhagyjuk a lakást.
- És most? – kérdem.
- Futással kezdjük. – és már indul is, én meg gyõzzek utána rohanni…
Már lassan egy órája loholunk, és úgy tûnik abba se hagyjuk, míg bele nem halok. Hirtelen egy magas toronyház elõtt fékezünk. Na végre…
- Gyere. – int Ren és belép a forgóajtón. Kíváncsian követem. Vajon mit keresünk itt? – A lépcsõn megyünk a legfelsõ emeletig. – ennek elmentek otthonról!
- Ezt most komolyan gondoltad?
- Mozogj! – és már rohan is felfelé. Ez totál nem komplett! Mire felérek, már úgy érzem, hogy a lábaim helyén egy nagy adag kocsonya van csak. Ren türelmetlenül toporog egy kétszárnyú ajtó elõtt. – Még a reumás lajhár is fürgébb nálad!
- Ezt bóknak veszem. – még van energiám humorizálni, jó jel.
- Kíváncsi vagyok, egy óra múlva is ilyen vidám leszel-e. – jegyzi meg. Én meg elgondolkodom, hogy jó ötlet volt-e a segítségét kérni…
- Mit találtál ki?
- Egyenlõre nem kell többet futni – hál’ Istennek – viszont elkezdhetjük az erõfejlesztést. – ezzel kinyitja az ajtót. Benn egy klassz nappalival találom magam szembe, de nincs remény, hogy szusszanjak egyet a kényelmesnek tûnõ kanapén, mert Ren végigcsörtet és egy jobb oldali ajtó mögött eltûnik. Utána vonszolom magam. Egy kondi teremben találom magam. Baljós elõérzet fog el. Ugye ez csak álom, és mindjárt a saját pihe-puha ágyikómban ébredek…
- És most? – kérdezem félve.
- Karizommal kezdjük. – mutat egy rejtélyes kínzóeszközre. – Ülj a padra és százig abba sem hagyhatod. – adja ukázba.
- Eddig oké, de hogyan kéne elkezdenem?
- Ha leültél, megfogod a fejed felett lévõ vízszintes kart és mellkas-középig lehúzod. Világos?
- Mint a nap. – na essünk neki…
Kész, meghaltam. Este öt óra és még mindig edzünk. Rájöttem, mennyi kis izma van egy embernek, nekem ugyanis az összes fájdalomtól üvölt.
- Mára ennyi. – hallom a hátam mögül Ren hangját. Megkönnyebbülten engedem le a súlyokat. – Hétfõn találkozunk újra. – de jó, holnap amúgy se tudok majd mozogni.
- Kezdtem azt hinni, hogy éjfélig itt leszünk. – morgom az orrom alatt.
- Egész jól bírtad, nem panaszkodtál, pedig azt hittem, hogy végig nyavalyogni fogsz.
- Inkább leharapom a nyelvem, semhogy panaszkodjak.
- Megnyugtató. Nem ártana, ha lelazítanál, mert holnap nem fogsz tudni mozogni. – közben már neki is állt. Irigylem az izmai miatt. Hol leszek én ilyen kidolgozott…
- Már most se tudok megmoccanni.
- Ha nem lazítasz, a következõt nem fogod bírni. Könnyen lesérülhetsz.
- Jó, meggyõztél. – fejkörzéssel kezdek, de attól tarok, hogy elgurul a fejem, mert pokolian hasogat a nyakam…
Kedélyesen vánszorgok hazafelé, mikor Hati végre elõdugja az orrát.
- Nem tûnsz túl frissnek. – köszönt.
- Hagyjál lógva. Fájok, mint állat. – válaszolom minimális lelkesedéssel.
- Mégis csak Ana-t kellett volna választanod.
- Soha, akkor inkább kétszer a mai nap! Te is láttad mit mûvel Yoh-val. Kösz, de nem kérek belõle. Csak egy forró fürdõ kell és az ágyam.
- Te tudod…
- Én bizony. Neked a színed se láttam egész nap, úgyhogy csak hallgass.
Összetörten ébredek. Fáj mindenem tetõtõl talpig, nem meg mondtam, hogy izomlázam lesz?
- Fáj nagyon? – kérdi Hati az ágy végébõl.
- Úgy nézek ki, mint akinek bármije is fáj?
- Igen.
- Akkor nem értem a kérdést. – fárasztó tud lenni néha…
- Majd szólj, ha kellek. – ezzel eltûnik.
- Együttérzésed igazán megható. - motyogom az üres szobának.
Nyöszörögve feltápászkodom, mert hát nem döglõdhetek egész nap egy nyavalyás izomláz miatt. Estére valamennyit javul a helyzet és már a mosogatás sem okoz pokoli kínokat. A forró víz is javít a dolgon, de még mindig kétségbe ejt, hogy holnap suli plusz edzés. Szegény fejem… Mibe keveredtem már megint?
- És ennek mi lesz az eredménye? - kérdezem Rent.
- Sokkal több furiokut szabadít fel benned, jóval erõsebb leszel.
- Nem erre gondoltam. Hati hogy fog kinézni?
- Nem tudom, de ha végre hajlandó vagy megcsinálni, akkor megtudod! - kezdem kiakasztani.
- Jó, értettem.
Na akkor lássunk neki. A sima szellemkontrollig lazán eljutok. Most, ha jól értettem, akkor ezt a formát kell feltölteni furiokuval, ahhoz, hogy létrejöhessen az óriás szellemforma. A két szabályba kezdem beleengedni a furiokumat, elég kimerítõ, de érzem a változást. Valami felvillan, én meg a következõ pillanatban egy hatalmas farkas fejû harcos vállán találom magam. Hû azannya!
- Hati? - kérdem a farkastól.
- Igen. - érkezik a válasz a kedvesen ismerõs rekedt hangon.
- Egy pillanatig a frászt hoztad rám. Hogy érzed magad?
- Soha jobban.
Na igen. Legalább négy méteres, könnyû páncélban, két hatalmas szablyával a mancsában. Óvatosan megérintem a pofáját és érezni az ezüstös bunda puhaságát. Eszméletlen! Közben Ren is felvette ezt a formát Basonnel.
- Most próbáljuk ki támadásokat. – ezzel nekünk ront. Kecsesen suhanunk el a dao mellett.
- Karomvihar! – a farkas suhogtatni kezdi a szablyákat és egy hatalmas jégfelhõ jelenik meg elõttünk. – Adjunk nekik! – majd a jég megindul elõre. Ren kitérõmanõverbe kezd, sikerülni fog neki. Ám azt kell látnom, hogy a jég is mozdul utána. – Ezt benézted cimbi!
- A fenébe! – aztán már csak a jégdarabok kopogását hallom Bason páncélján.
Amint elül a porfelhõ Ren leinti a további harcot.
- Még van mit fejlõdnöd, de ahhoz képest, hogy most használtad elõször az óriás szellemformát, ez ügyes húzás volt.
- Kösz.
- De nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod, még van két hét az edzésbõl! – pedig már kezdtem örülni.
- Most leromboltad egy illúziómat te szívtelen szörnyeteg! – “te édesen szívtelen szörny” teszem hozzá magamban. Mert hát be kell ismernem, hogy az együtt töltött hetek alatt idõnként kiderült róla, hogy egyáltalán nem olyan kegyetlen, mint mutatja. És nekem is leesett, hogy bizony pasi, méghozzá nem is akármilyen! Gyönyörû, aranyszínû szeme van, istenien izmos teste és az arca, ha éppen nem dühöng, akkor hihetetlenül aranyos.
- Azért vagyok. – veti oda foghegyrõl. – Hétfõn találkozunk. – ezzel elindul haza.
Összeszedem a cuccaim és én is hazaballagok…
Csörög a telefon… Milyen telefon? Mikor végre kinyitom a szemem és meglátom a szekrényen villogó és cincogó parányt leesik. Ja, hogy ez… Tegnap szereztem és én hülye nem kapcsoltam ki éjszakára. Valaki nagyon el akar érni, mert még mindig nem tette le. Kézbe veszem, és megnézem a kiírt számot, de nem ismerõs. Lenyomom a hívógombot és félig ásítva beleszólok:
- Igeen?
- Ha nem veszik fel a telefont, az a tisztelet hiányát jelenti. – válaszolja a hang. Ez tuti, hogy Ren.
- Jó reggelt neked is Ren. Jól aludtál? – és még én vagyok a tiszteletlen… - Miért keltettél fel? Nincs mára megbeszélve edzés.
- Elmehetnék most hozzád?
- Persze de mi…
- Majd inkább személyesen. – ezzel lerakja. Menten megáll az eszem! Nem elég, hogy felkelt reggel nyolckor, de még titkolódzik is.
Kikászálódok az ágyból és igyekszem hamar magamhoz térni.
- Szóval, mi volt az a rettentõen sürgõs és titokzatos dolog amiért lóhalálában iderohantál? – kérdezem, mikor már a konyhában ülünk a tea mellett.
- Nos… a családom igen befolyásos az üzleti életben és nekem, mint a Tao család vezetõjének idõnként más dolgom is akad, mint a sámánharccal törõdni.
- Térj a lényegre!
- Azt szeretném! – mordul rám és kezd leesik, hogy zavarban van. Vajon mi a bús történhetett, hogy ez a hatalmas egóval rendelkezõ emberi lény zavarba jött tõle? – Szóval ma este egy fogadásra vagyok hivatalos és kellene egy kísérõ. – böki ki végre én meg majd a csészémet nyelem le keresztbe. Némi intenzív köhécselés után megtalálom a hangom.
- És miért pont én?
- Mert más lányt nem ismerek.
- Ott van Ana vagy Tamara.
- Nincs az, az isten, amiért én Ana-t vinném el, Tamara meg túl félénk, úgyhogy te maradtál. – igazán kedves, nem?
- Nincs sok kedvem és amúgy is fáj mindenem. – hárítom a melót, ha rajtam múlik.
- Ha eljössz, kapsz egy hét pihenõt az edzésbõl.
- Megdumáltuk! – ez azért elég méltányos ajánlat.
- Rendben. Este hétre gyere hozzám, mert ellenõrizni akarom mit veszel fel.
- Nem fogok krumpliszsákban megjelenni, efelõl biztosíthatlak. – de piszok!
- Akkor hétkor. – ezzel a távozás hímes mezejére lép.
Nekem is mennem kell vásárolni. Kell valami estélyi féleség.
Na, ha ez nem tetszik neki, akkor lesheti, hogy elkísérem bárhova is. Kopogok, majd választ nem várva benyitok. Ren sehol, csak némi káromkodás szûrõdik ki a hálóból. Benn Ren áll a szoba közepén és a nyakkendõjével szerencsétlenkedik. Szegény Bason próbálja csitítani.
- Nyugodj meg Ren mester, mindjárt jön Eve kisasszony és megköti azt a ruhadarabot.
- Én is meg tudom kötni! – vágja rá agresszív kismalac stílben.
- Veszem észre. Azért hallani már az ajtóból a szentségelésedet, mi? Na mutasd azt a galád nyakkendõt!
De nagyobb a probléma mint hittem, mert ez a lökött még az inget is félregombolta. Megadóan szusszanok egyet, majd kibújok a hosszú fekete kabátból és Renhez lépek. Elveszem a kezébõl a nyakkendõ nevû szörnyeteget és nekiállok kigombolni az ingét. Egy darabig gyanakvóan mered a kezemre, majd a tekintet továbbvándorol és némi meglepetést látok feltûnni az arcán.
- Az ennél mélyebben dekoltált és szûkebb ruhát már fürdõruhának hívják. - jegyzi meg.
- Tévedés, ez volt a legszolidabb az összes közül amivel a délután folyamán találkoztam. Ha nem felel meg, akkor menj egyedül. – vágom oda. Erre válaszul valamit morog az orra alatt, de nem értem. – Most ha lehet ne ugrálj, mert megfojtalak. – fenyegetem meg és neki kezdek a nyakkendõkötésnek.
- Azt nem mondtam, hogy nem jó, csak kissé szokatlan.
- Rajtad meg a szmoking szokatlan, úgyhogy nyughass, mert a végén tényleg túl szoros lesz. – még némi igazítás és kész. Jól áll neki azt meg kell hagyni. Nemsoká a lépcsõn kopogok lefelé, a kabát meg úszik utánam. Jó hosszú, tûsarkúban is majd a földig ér. Láttam ilyet bõrõl is, majd kell egy olyat is szereznem. Elég észrevétlen maradhat a két szablya…
A bejárat elõtt egy fekete limuzin parkol, na ma este minden fekete? A ruhám, a kabátom, Ren szmokingja és a limó is. Van némi vámpírfeeling a dologban…
Meghalok! Álmos vagyok, unatkozom és kezd fájni a lábam. Még csak alig egy órája jöttünk, de én már totál kész vagyok. Eltipegek a svédasztalhoz, hogy zsákmányoljak valami innivalót, de a piskótáim kezdik felmondani a szolgálatot és kis híján pofára esek. A szerencse azonban közbelép egy vadidegen férfi képében aki ügyesen kap el.
- Köszönöm. – dünnyögöm az orrom alatt.
- Nincs mit kisasszony. – felpislogok a hang gazdájára. Zafírkék szemek, fekete haj és gyomorforgató mosoly. – Ugye jól láttam, hogy az ifjú Tao úrfival érkezett? – kérdi. Kivel? Ja, hogy Renre gondol…
- Igen. Netán ismeri az úr? – gyanakvó? Ki? Én?
- Az egyik unokatestvérem fia. – hát nem néztem volna ki belõle. Netán az egész família itt van? – És kérem hívjon Can-nak kishölgy. Ugye ön nem Japán?
- Nem, csak félig. Az édesanyám kanadai.
- Akkor gratulálok a szüleinek, mindkét nép legszebb vonásait örökölte tõlük. Megtudhatnám a nevét kishölgy? – istenbiz’ ha még egyszer kishölgynek hív, pofán csapom!
- Eve, kicsim, hát meg vagy végre, már kerestelek. Gyere, be szeretnélek mutatni valakinek. – csendül fel mögöttem Ren hangja. Kicsit lezsibbadok a “kicsim” megszólításon, de itt az esély a menekülésre!
- Helló édes, - közben megragadom a kezét – képzeld ez a kedves úr megóvott attól, hogy itt helyben kitörjem a nyakam. – csacsogom kényszeredett vidámsággal.
- Hála az égnek. – majd közelebb húz magához. Igyekszem úgy tenni, mint ha ez teljesen természetes lenne. – Köszönöm Can-san hogy megóvta Eve-et. – majd sarkon fordul és megindul a tömegben. Mikor végre elérünk egy kevésbé zsúfolt sarkot engedném el a kezét, de nem hagyja.
- Mostmár igazán elereszthetsz.
- Can egész este figyelni fog. Már jócskán harminc fölött jár, de a tizenéves lányokra bukik. Vigyázz magadra. – aztán félhangosan hozzáfûzi: - Tudtam, hogy baj lesz ezzel a ruhával.
- Mi van a ruhámmal? – már megint kezdi!
- Túl feltûnõ vagy benne, az itt a baj kedves. – kedves? Túl sok pezsgõt ivott?
- Neked megártott a pezsgõ! Tudtam, hogy nem kellett volna elvállalnom ezt az egészet.
- Ne értsd félre, az a gond, hogy túl jól áll neked ez a gönc. – ismét magához húz. – Szinte ragyog az a fehér bõröd és hozzá ez a göndör lobonc… csodálatos! – még szép, nem viccbõl ültem a fodrásznál, de azért ez mégis túlzás.
- Ha szabad tudnom erre ki adott engedélyt? – kérdezem Rent, mert a szemtelenje teljesen magához ölelt és az arcát a nyakamhoz fúrta.
- Ha Can azt hiszi, hogy hozzám tartozol, akkor le fog szállni rólad. A saját érdekedben színészkedj egy keveset. – színészkedést akar? Megkaphatja!
Kiszabadítom a karjaim, és a tenyerembe fogom az arcát. A szemén látszik, hogy nincs ennek semmi baja a pezsgõtõl, ajánlom is, mert jól alakítást várok tõle. Elõször csak az arcát simítom végig az ajkaimmal, majd lassan a szája felé közelítek.
- Te most mit mûvelsz? – kérdi alig hallhatóan.
- Hozzád tartozom, nem? Hadd lássa Can. – majd finoman megcsókolom. Egy ideig csak tûri, majd viszonozza is a csókot. Innentõl kikapcsol a külvilág, csak mi ketten vagyunk…
Aztán, szinte egy végtelennek tûnõ perc után, elválik tõlem, én meg újra tudok gondolkodni. Félve nézek az arcára. A szeme lázasan csillog, és mintha kissé elpirult volna.
- Várj meg itt és nem mozdulj. – suttogja a fülembe, majd eltûnik a vendégseregben.
Legalább van idõm gondolkozni, hogy mit is mûveltem. Ha õszinte vagyok magamhoz, akkor be kell, hogy valljam, már egy ideje sóvárogtam erre a csókra. Amikor nem játssza a megközelíthetetlent, akkor nagyon aranyos tud lenni. Másrészt, nem rossz pasi. Jó a teste és gyönyörûek a szemei. De ez akkor sem vezet sehova! Felejtsd el! Hirtelen felbukkan mellettem, majd kézen fog és elindul kifelé a terembõl. Némán ülünk még a limuzinban is. A lakáshoz már cipõ nélkül kaptatok fel. Ezek a vacakok felérnek egy egész hónapnyi edzéssel, komolyan. Benn végre lezöttyenhetek a kanapéra. A lábaim feldobom a karfára, és végignyúlok rajta. Nem tudom, hogy ennek a lököttnek most mi a baja, de kíváncsian várom, hogy mit fog kitalálni.
Már lassan fél órája semmi, Ren a szobájában, én a nappaliban. Mindegy, ha akar valamit, majd szól…
Mmm, nem húztam össze a függönyöket este, hogy ide tûz a nap? Hunyorogva nyitom ki a szemem és némi meglepetéssel veszem tudomásul, hogy nem otthon ébredtem. Megfordulok és újabb meglepetésként Ren meztelen mellkasába ütközök. Hát… izé… ilyen közel még úgyse volt hozzá szerencsém, pláne ennyire hiányos öltözetben. Jé, rajtam meg még az estélyi van! Tekintetem újra és újra visszavándorol az alvó sámánra. Milyen lenne így megérinteni? Biztos felébredne rá, úgyhogy inkább nem próbálkozom. Óvatosan felkelek, nehogy felébresszem, de épphogy csak felállok, egy kéz fonódik a csuklómra és visszaránt. Visítva zuhanok majd Ren mellkasán landolok. Nem tudom értékelni az ilyen megmozdulásokat!
- Elengednél? – kérdezem a szemtelenjétõl, de csak egy álmos mosoly a válasz. – Nem kérem még egyszer ilyen szépen. A következõ már fájni fog.
- De harapós a cicus! – anyád a cicus! Mérgesen karmolok az oldalába, mire felszisszen és elereszt. Villámgyorsan pattanok fel és húzódom kartávolságon kívülre. – És még karmol is.
- Ne merj cicusnak hívni, mert kitépem a nyelved! És örülj, hogy nem a szemed céloztam! – mordulok rá. Ren felül és ledobja magáról a takarót, de hál’ istennek nem kapok szívrohamot, mert van rajta egy hosszú, fekete pizsamanadrág. Huh, ez közel volt! – Ha nem nagy gond én mennék haza.
- Jól van. – gyanúsan nyugodt.
- Akkor egy hét múlva találkozunk.
- Miért? Elutazol? – kérdi meglepetten.
- Arról volt szó, hogy kapok egy hét pihit, mert elmentem veled arra a nyomorult fogadásra. – tudtam, hogy elfelejti!
- Nos, ha ezt ígértem akkor viszlát egy hét múlva. – ezzel magára kap egy fekete köntöst és eltûnik a konyha irányába. Pislogok egy sort, de hamar túlteszem magam a megrázkódtatáson és lelépek, mielõtt meggondolná magát…
Ma délután már sajnos edzés, pedig milyen jó volt az elmúlt pár nap! Semmi fizikai kínzás, semmi lelki kínzás… Na, nehogy félre értsd! A lelki kínzás nálam annyiban nyilvánul meg, hogy egész végig Ren mellett vagyok, de nem taperolhatom le azt a pompás testét és szívesen megismételném az estélyen történtek egy részét… Ez részemrõl baromi nagy hiba lenne, hisz egy barátság végét jelentené. Akkor inkább marad a lelki kínzás.
Húú, ez baromi hideg! Még a fogam is megfájdult tõle, de már csak pár falat van… Ám odafent biztos úgy gondolják, hogy ez már túlzás, mert felberreg a csengõ. Kelletlenül megyek ajtót nyitni, de csak Ren jött, ja, tényleg, ma edzés van!
- Hel… ló. – köszönök neki, de a szám még túlzottan el van fagyva, hogy rendesen tudjak beszélni.
- Neked is, mi van, nem tudsz megszólalni? – kérdi és kissé gyanakvón néz rám.
- Csak… csak jégkrémet ettem és elfagyott a szám, de semmi komoly. – kezd olvadni!
- A vanília illatát én is érzem, de minek ettél annyit, ha utána nem tudsz beszélni?
- Ezt imádom a legjobban és hát volt a mélyhûtõben egy egész doboz…
- Jó, értem, de mit mondtam neked a táplálkozásról? – kérdi szigorú pofával, ám nehéz ilyesmire figyelnem, ha még a szokottnál is izgibb cucc van rajta. A menetrendszerinti fekete, bõ nadrág egy fehér, össze-vissza nyirbált pandás pólóval. Inkább néz ki hajhálónak, mint pólónak, de remekül kiadja a hasizmait és az egész felsõtestébõl mindössz a mellbimbóit takarja csak. Nem tudom eldönteni, hogy örüljek vagy bosszankodjak a bemutató tökéletlenségén…
- Nem tudom, mert már második mondat után elvesztettem a fonalat. – felelem pimaszul. Erre elkerekedik a szeme. – Nyugi, csak vicceltem. Fontos a táplálék, mert az ad csak elég erõt a harchoz. Ne egyek feleslegesen mindenféle marhaságot és gyorséttermi kajákat. De annyira könyörgött az a fagyi, hogy muszáj volt… - igyekszem minél ártatlanabb arcot vágni, és úgy tûnik hogy sikerül mert gyanúsan megremeg a szája széle. – Komolyan, a jégkrém kezdte! – Bizonygatom heves bólogatással mire elkezd vigyorogni.
- Hiába próbálkozol, úgyse úszod meg az edzést. – szólal meg hirtelen elkomorodva. – bakter! Pedig már kezdtem reménykedni…
- Figyelsz!
- Mint állat. – válaszolom.
- Ez nem volt vicces. – jegyzi meg fanyar képpel Ren.
- Most kezdjük, vagy még piszkálsz a humorom miatt? – igen, ideges vagyok, mert most jött el az edzés vége és Ren egy próbát talált ki, hogy letesztelje, hogy mennyit fejlõdtem.
- Igazad van. Akkor most fogd ezt a rizsszemet és ezt a filcet. Majd írd rá a neked legkedvesebb személy nevét.
- Jól raktak téged össze? Ez egy rizsszem, ha nem tûnt volna föl! Erre nem lehet írni!
- Csak csináld!
- Jó, jó. – nagy kínkeservvel felvésem rá Hati nevét. – Tessék. – adom a mestermûvet Ren mancsába. A sámán szétnéz a kies tájon – ja, ha nem mondtam volna kihozott a hegyekbe és egy kissé sziklás fennsíkon állunk – majd a rizst jó messzire hajítja.
- Most pedig keresd meg. – ez totál nem komplett!
- Ma nem vagy formában. Épp az elõbb dobtad el valahova! És egy nyomorult sziklamezõn állunk!
- Tudom. De addig nem mész sehova, míg meg nem találtad.
Csak nyugalom. Ha körbe-körbe rohangálok és a köveket emelgetem, azzal nem megyek semmire. Dühösen felkapaszkodok egy szikla tetejére, majd lehelyezkedem és magamhoz szólítom Hatit.
- Valami baj van? – kérdi mikor már mellettem áll.
- Csak figyelj. Az utolsó feladatunk, hogy megtaláljunk egy, a te neveddel ellátott rizsszemet.
- Csak viccelsz, ugye?
- Nem. Most megcsináljuk a lélekegyesítést és te onnantól csendben maradsz, nem zavarsz a koncentrálásban, de mindenképp nyitottnak kell lennie a lelkünknek, mert csak így sikerülhet. Oké?
- Akkor rajta.
Miután megvolt a lélekegyesítés, azon gondolkodom, hogy miként kezdjem keresni. Felesleges lenne Hati érzékszerveit használnom, hiszen nem szimatolhatom végig az egész placcot. Jó, próbáljuk másképp. Meg van! azáltal, hogy a rizsre írtam a nevét, egy emléket kötöttem a maghoz, ha emléket adtam neki, akkor emlékek által fogom tudni meg találni.
Emlékeket, Hati, emlékeket!
Nem kell kétszer mondani. Lelki szemeim elõtt jeges pusztaságok, gyönyörû fenyõerdõk vonulnak el. Érzem a bõrömbe maró hideg szúrásait, de én csak rohanok, hisz megtehetem, szabad vagyok! Hirtelen emberi arcok bontakoznak ki a vakító fehérségbõl, majd nyomtalanul enyésznek el. Aztán magamat látom, ahogy otthon, Kanadában rohanunk Hatival az erdõben. Egyszer csak egy apró fényes pont ragyog fel elõttünk, mi pedig arra vesszük az irányt…
Óvatosan nyitom ki a szemem és döbbenten pislogok körbe. Minden nyakig havas és jég borítja a sziklákat. Itt meg mi történt? Alig pár lépésre onnan, ahol én ülök egy alacsony jégoszlop emelkedik. Lemászok a szikláról és odasétálok. Lám, rajta a rizsszem.
- Ren! Meg van! – kiabálom büszkén, de nem érkezik válasz. Csak nem itt hagyott? Aztán jobbról mozgolódást látok. Egy hókupac mozgolódik, majd a tetején kibukkan Ren haja. Ja, csak betemette a hó.
- Mit mûveltél te boszorkány? – kérdi mikor sikerül kiásnia magát.
- Te mondtad, hogy keressem meg a rizst, én pedig Hatival összefogva megkerestem. Tessék. – ezzel felmutatom az említett magot.
- Ez még oké, de hogy a fenébe jegelted le a környéket és engem?
- Csak annyi biztos, hogy emlékeket idéztünk a farkassal és hát… úgy látszik ez itt is megmutatkozott.
- Hát meg! De átmentél a vizsgán. Sok sikert a továbbiakhoz. Innentõl magadnak kell a saját technikáidat kifejleszteni. – ezzel elindul haza.
Hmm, azt hittem hogy valami komolyabb lesz a próba, bár be kell valljam, hogy a hatása azért igen látványos. Na de mindegy. Végre befejezõdött a több hetes kínzás. Gyerünk haza!
Épp a kulcsaim keresem, mikor Hati elõbújik és morogni kezd.
- Mi az?
- Valaki van benn.
- Az nem lehet, hisz zárva az ajtó.
- Akkor is van benn valaki! – nem láttam még ennyire besózva.
- Jó, értem. Hati, a szablyákba! – miután a farkas eltûnt kinyitom az ajtót, de nem látok semmit, mert tök sötét van. A kapcsoló után tapogatózom, mikor a szoba túlsó sarkából nevetés csendül. – sikerül fényt kapcsolnom és meglepetten kel tudomásul vennem, hogy vadidegen pasas ül a fal melletti széken. – Maga meg ki a bús halál? – kérdem nem túl kedvesen.
- Darius vagyok. És igen jól mondtad, maga a halál, legalábbis a tiéd! – ezzel felpattan, elõvarázsol két ostort és támadni kezd.
Kell pár másodperc, hogy leessen, szellemkontrollt használ. De nem kéne sokáig filozofálnom, mert a mellettem lévõ szekrény szilánkokra hasad a csapás nyomán. Hú, ez csak hajszálon múlt! Szemmel követhetetlen táncot járnak a fegyvereink, a bútorok sínylik meg leginkább. Ezt a tempót nem fogom sokáig bírni! És bekövetkezik amitõl a leginkább tartottam, hibát vétek az egyik mozdulatban és az egyik ostor pokolian fájdalmas, vérzõ sebet mar a bal karomra.
- Miért is harcolunk tulajdonképpen? – kérdezem a tagot, hátha idõt nyerek.
- Meg kell tisztítani a világot a gonosztól. Yoh Asakurának és az összes csatlósának pusztulnia kell! Már így is túl sokáig vártunk, nagyon megerõsödtek a mindent beborító sötétség erõi! – magyarázza nekihevülten, de a támadás ereje nem csökken.
Ez így nem lesz jó! Hati segíts!
Emlékek sorjáznak elém: a havat felkavaró dermesztõen metszõ északi szél, mely nyomán nem marad élet. Csak halott fehérség… Mikor aztán végre elszakadok a kietlen tájtól azzal kell szembesülnöm, hogy ismét lejegeltem a környezetem és vele együtt Darius ostorait is. Nem tétovázok. Odacsapok a fagyott bõrostoroknak, amik szilánkokra törnek.
- Ezzel még nincs vége boszorkány! El fogjuk pusztítani a sötétséget! – majd a dilis ürge távozik a kitört ablakon. Ha valaki még egyszer boszorkánynak titulál, isten biz’ felkockázom! Nem boszorkány, hanem sámán a szentségit!
Aztán arra leszek, figyelmes, hogy elejtettem az egyik szablyát. Majd tudatosul, hogy igen csúnyán helyben hagytak. Sebek mindenütt és az összes vérzik. Kell valaki, aki beköti, ja és kell egy, nem két doboz fájdalomcsillapító, vagy esetleg egy gumikalapács. Mivel Ren lakik a legközelebb, hát indíts hozzá.
- Hati, hol vagy? – hívom a farkast, mert nem látom sehol.
- Bocsáss, meg de túl gyenge vagyok hogy veled maradjak. –csendül a hangja valahonnan.
Most már tényleg irány a sámán…
- Hé! Finomabban, ha kérhetném! Ott épp folytonossági hiányos a bõröm, ha nem tûnt volna föl!
- Vagy rendesen bekötöm vagy hagyom, hagy vérezz el. - vág vissza Ren, miközben a bal karomat fáslizza. - Mi történt tulajdonképp?
- Mikor hazaértem, egy Darius nevû, rosszarcú alak várt a lakásban. Egy sámán és valami olyasmit magyarázott, hogy Asakura össze csatlósának pusztulnia kell. - ezen elhümmög egy darabig.
- És mitõl rokkantál le ennyire?
- Szerinted mennyi az esélyem két ostorral szemben? Õszintén? Elárulom, hogy semmi! Totál szétvertük a lakást, úgyhogy apám boldog lesz, ha megtudja. Ki kell találnom valami hihetõ magyarázatot… - nem lesz egyszerû.
- Hogy gyõzted le?
- Háát… sikerült megint mindent lejegelnem és így össze tudtam törni az ostorokat.
- És addig hol alszol majd? – érdeklõdik. Na ez fogós kérdés.
- Nem tudom. Elballagok Yohékhoz, hátha van hely.
- Nem javaslom, mert Ryu is épp a városban van és ott lakik ilyenkor. Miért nem maradsz itt?
- Csak láb alatt lennék… - na neem. Túl veszélyes Rennel egy fedél alatt. Pláne ha csak egy pizsamanadrág és egy nyitott fekete köntös van rajta. Az én önuralmam pedig alapesetben is igen csekély.
- Nem leszel útban. Egynémely sérülés pedig igen csúnya. Nem ártana, ha egy darabig pihennél. Ajánlom, hogy zuhanyozz le és aludd ki magad. Mindjárt hozok tiszta ruhát. - ezzel elindul a szobája felé. - A fürdõ a második ajtó balról.
Igyekszem a péppé vert bal lábamra nem súlyt helyezni, de még így is rohadtul fáj. Bebicegek a már említett helységbe.
- Tessék, remélem jó lesz. - hallom a hátam mögül. Ijedten fordulok, meg, ami ellen a hátsebeim hevesen tiltakoznak.
- A frászt hoztad rám. És kösz. - nyöszörgöm, mikor levegõhöz jutok.
Ren biccent egyet és becsukja maga után az ajtót. Gyors tisztálkodás után végre lefekhetek a megvetett kanapéra. Komolyan, kész áldás. Hamar elalszom…
Nem birok mozdulni és a sötétbõl lecsapó ostor újabb és újabb fájdalmas sebet mar a bõrömre. A körülvevõ sötétségbõl felhangzik a gonosz kacaj és egy karcos hang ezt suttogja:
- Hiába minden. Letépem a bõrt és a húst a csontjaidról. Lassan és fokozatosan. Minél jobban szenvedsz, nekem az öröm. Sikíts kislány! - és az ostor újra és újra a húsomba mar. Az ütéseket visszhangozzák a sikolyaim…
- Eve! Eve! Ébredj, ez csak egy rossz álom! Hallasz engem? Mindent csak álmodsz. Nyisd ki a szemed és vége lesz! - hallom Ren hangját. Mikor kinyitom a szemem látom a lámpafényben úszó nappalit és a sámán kicsit álmos és aggódó arcát.
- Semmi… semmi baj csak rosszat álmodtam. Bocsánat, ha felébresztettelek. - motyogom és letörlöm a kósza könnycseppeket. Pokoli fájdalom kíséri minden mozdulatom. Óvatosan felhajtom a takarót, hogy megnézzem a kötéseket. Ez nem lehet! Képtelenség! Két újabb korbácsütés húzódik a lábamon és erõsen véreznek…
- Te jó ég! Mi történt veled? - hördül fel.
- Álmodtam és álmomban kétszer megütöttek az ostorral. De hogy került ide a seb? Mi a fene folyik itt? - mintha kezdenék pánikba esni.
- Nyugodj meg. Gyere, átkötöm ezeket is.
Picit késõbb már egy csésze forró zöld tea társaságában nyugodtabban tárgyaljuk az eseményeket.
- Tehát azt mondod, hogy egy varázslót használtak, hogy engem megsebezzenek? - meredek hitetlenkedve Renre.
- Igen. Õsi módszer és nem megsebesíteni, hanem megölni akartak. Szerencsére felébredtem a sikítozásra. - jobb nem belegondolni, mi történt volna, ha nem… - Nyugodj meg. Egy jó darabig nem fog ilyesmi történni, és amúgy is, hamar végzünk velük.
- Ígéred? - kérdem.
- Ígérem, de addig is végre pihenned kell.
- Nem akarok!
- Nem lesz semmi baj. - ezzel a nappaliba megy és felkapja a párnám, majd elindul a szoba felé. - Gyere.
Benn sötétség uralkodik, csak a függöny egy apró csíkján vetül be a holdsugár. A párnát az ágyra dobja és leheveredik. Csak állok és bambulok. Mi folyik itt?
- Gyere és feküdj le. Bármilyen hihetetlen, de én is szeretnék aludni valamennyit. A legjobb dolog a rémálmok ellen, ha valaki van melletted. - ezzel megpaskolja a mellette lévõ helyet. Fáj mindenem, fáradt vagyok és félek. Pokolba a világgal! Vigyázva fájó tagjaimra lefekszem és elvackolok. Nem kell ringatni, hamar elnyom az álom…
Arra ébredek, hogy elzsibbadt az egyik karom. Biztos elfeküdtem. Ásítok egy nagyot és kipillogok a fejembõl, majd meglepetten konstatálom, hogy nem én feküdtem el a karom, hanem Ren! A fejét a jobb karomra rakva alszik. Na, ez így nem lesz jó haver. Óvatosan kiszabadítom zsibbadt végtagom és megmozgatom az ujjaim, hogy visszatérjen beléjük a vérkeringés. Egy pillanatig eltöprengek, hogy mit is keresek itt, aztán minden eszembe jut. Ebben a pillanatban Ren hanyatt fordul és teljes sebességgel a lábamra dobja a karját. Ó, hogy az a! Az ég rogyna rá de magasról! Könnybe lábad a szemem a fájdalomtól. Dühösen meredek rá, de a haragom villámgyorsan elpárolog. Angyalian nyugodt arc, vékony, de izmos test, meleg bõr. Hmm, jó lenne újra elvackolni, hozzábújni és aludni még egy kicsit… Na haladjunk! Felkelek, vigyázva nehogy felébresszem, és a konyha felé veszem az irányt. Nem sokkal késõbb Ren is felébred, mire kiér már kész a tea és a reggeli is.
- Ennyire még nem vagy jól. Feküdj vissza szépen. - zavar ki.
- De már semmi bajom és utálok ücsörögni!
- Nem érdekel. Lesérültél, muszáj pihenned, ha akarsz valamit tenni Darius ellen! - ez azért elég meggyõzõ indok. Engedelmesen hagyom, hogy visszatereljen a nappaliba. Puha helyet készítek a kanapé egyik sarkában, ide telepszem. - Most elmegyek és beszélek Yohval, addig te itt maradsz és nem mozdulsz ki. Hívd elõ Hatit, hogy legyen aki vigyáz rád.
- De én is menni akarok! - tiltakozok.
- Itt maradsz és kész! Nem használ a sebeidnek, ha sokat mozgatod õket. - ezzel részérõl lezártnak tekinti a vitát, mert visszamegy a szobába és kicsivel késõbb már utcai ruhában kerül elõ.
- Ha már annyira indulatba jöttél, légyszi ugorj el a lakásomhoz és nézz szét, hátha akad némi használható ruha még.
- Rendben. - bár az arcáról nem süt a lelkesedés. - Igyekszem vissza. - majd elhagyja a lakást.
Végre csend és béke. Ám kár ilyen hamar örülnöm a magánynak, mert Hati elõbújik és mellém telepszik.
- Hogy vagy? - kérdi.
- Még fájok egy kicsit, de már múlóban. - beletúrok a puha ezüstös bundába. - És veled mi van? Nem viselt meg nagyon a tegnapi?
- Csak a büszkeségem szenvedett csorbát. Nem tudtalak eléggé megvédeni…
- Na ezt most hagyd abba! Igenis, hogy megvédtél. Nélküled már halott lennék, ezt a pár karcolást pedig kiheverem. Világos voltam? - kérdezem tõle, miközben a fejét a kezembe fogva a szemét figyelem.
- De engem bánt a dolog. Te szenvedsz most azért, amit én rontottam el. Jóvá akarom tenni!
- Akkor majd szétcincáljuk Dariust és a szellemét. Amúgy milyen az õrszelleme? Nem tudtam azonosítani.
- Egy római gladiátor, ha jól emlékszem. Veszélyes ellenfél.
- Igen, ezt már tapasztaltam…
- Van egy ötletem! - mordul fel hirtelen a frászt hozva rám.
- Mi az?
- Meggyógyítalak! - szerintem félrebeszél.
- Hogy gondoltad?
- Próbáljuk meg a lélekegyesítést és meglátom mit tehetek a varázserõmmel.
- A middel? - kicsit meglep a dolog.
- Majd meglátod.
Végül is nem veszíthetek semmit. Gördülékenyen megy a dolog. Furcsa újra ezt a technikát használni, de most hagyom hagy irányítson a farkas. Ketten osztozunk a testemen, de én csak látom és érzem, hogy mi történik velem. Idegen erõszikrák pattannak a bõrömön, mágia feszíti a húsom. A sebek elõször feltelnek, majd fokozatosan elhalványulnak. Még nem tökéletes a dolog, mikor Hati visszavonul és különválunk.
- Sajnálom, de csak ennyire futotta, még nem jöttem helyre teljesen. - lihegi. - Most mennem kell. Ne haragudj. - ezzel eltûnik.
Lényegesen jobban érzem magam. Csak a lábamon lévõ két legfrissebb heg maradt, a többi szinte nyom nélkül eltûnt. Az órára pillantok, jesszus, majdnem két óra telt el a gyógyítással. Valaki zörög a bejárati ajtó zárjával. Nem szeretném felkészületlenül fogadni, hát elõkapom a kanapé alá rejtett szablyákat és támadóállást veszek fel. Halk szitkozódás, újabb zörgés, majd nyílik az ajtó és egy nagy halom csomaggal találom magam szembe, melyek mögül Ren haja kandikál ki. Mi folyik itt? Leengedem a pengéket és félreállok az útból.
- Mi történt? Mi ez a rengeteg holmi? - kérdem.
- Voltam a lakásodban, pontosabban ami megmaradt belõle. Ugyanis kiégett az egész. - biztos rosszul hallottam!
- Hogy a fenébe? Hiszen csak verekedtünk!
- Utólag, figyelmeztetésképp gyújthatták fel. Ezek meg ruhák, hisz minden porrá égett és hoztam kajának valót is. Beszéltem Yohval. Lyserget is megtámadták, semmi komoly, de nem az a Darius nevû tag volt, hanem valami nõ. Jut eszembe, milyen Darius õrszelleme?
- Hati szerint egy gladiátor. - közben visszarakom a szablyákat a rejtekhelyükre.
- Érdekes… Hé, mi történt a sebeiddel? - kiált fel meglepetten.
- Hati meggyógyított, de nem volt elég ereje a teljes javításhoz, már csak két csúnya seb van, a többi teljesen rendbe jött.
- Ezek gyógyulásához legalább egy hét teljes pihenés kellett volna! Szép teljesítmény. Na nézd meg ezeket a göncöket, hogy jók-e. - dob felém egy táskát. - Ránézésre válogattam.
- Oké, egy pillanat. - ezzel eltûnök a szobába öltözni.
- Várj, ez is hozzá tartozik. - szól utánam és egy kisebb tasakot nyom a mancsomba.
Most már tényleg megnézem mit is kaptam. A nagyobbik egy fekete pólót és farmert rejt. Klasszul néznek ki, fõleg a póló, az elején a farkassal. Jókedvûen lesekszem a kisebbik tartalmát és mikor végre kihalászom a benne lévõ feketeséget nem tudom eldönteni, hogy nevessek vagy mélyen megbotránkozzak. Csak tátogok a megdöbbenéstõl. Egy csinos fekete melltartót találtam benne, mely jószerével csak fekete csipkébõl áll. Még van valami a zacsiban, egy apró fekete tanga - ennél kisebbet már nem is gyártanak szerintem - és egy pár hosszú szárú szivárványszínû zokni. Némi tanácstalan fejvakarás után ravasz terv fogalmazódik meg bennem. Elõször a pólót és a farmert veszem fel, majd kibaktatok bemutatni a végeredményt.
- Jó a méret? - kérdi a sámán fapofával.
- Igen, tökéletes. Nagyon aranyos a farkas. - ezzel visszavonulok újra öltözködni.
El kell ismernem, Ren nagyon jó szemmértékkel van megáldva, mert a csipkecsoda tökéletesen passzol, bár alig takar többet egy fátyolnál. A maradék - szinte zsebkendõnyi - holmit is eligazgatom magamon, egyformára húzom a zokni szárait, majd felvetett fõvel kivonulok. Nekem háttal épp kifelé bámul az ablakon, mikor kilépek. Figyelmeztetõen megköszörülöm a torkom. Érdeklõdve fordul meg majd kikerekedett szemmel úgy marad.
- Szerintem ez is pont méret, bár - az én ízlésemnek - kissé túl átlátszó, nem? - semmi értékelhetõ választ nem kapok, mert csak tátog, mint hal a parton. Lassan odasétálok hozzá és arcon csókolom. - Köszi a ruhákat, édes vagy. - majd sarkon fordulok és eltûnök a szobában.
Benn halkan kacarászva öltözök vissza. Ezt a reakciót! Még szerencse, hogy túl döbbent volt, ahhoz hogy bármit tegyen! De komolyan, megérte a dolog. Vidám mosollyal megyek a nappaliba, Ren sehol, ám a fürdõbõl vízcsobogás hallatszik. Tanácstalanul vállat vonok majd a konyha felé irányzom lépteim, hogy nekiálljak valami ehetõt fõzni. Kilesek a nappaliba, hátha elõkerült, de sehol senki, viszont a tetõre vezetõ ajtó nyitva. Mit keres ez odakinn, hiszen szakad az esõ! Nem értem én az embereket… Már kész a tészta és a szósz, de Ren még mindig sehol. Némi töprengés után a hátsó ajtóhoz megyek. Kinn vaksötét és hûvös esõ fogad. Keresnem kell egy darabig a tetõre vivõ létrát, de baj nélkül feljutok. Gyönyörû kilátás fogad. Szinte tengerként csillámlanak a város fényei. A peremtõl néhány lépésre pedig ott ül Ren az esõben. Odaballagok és én is lezöttyenek a vizes betonra. Hú, ez hideg! Ez a lökött meg délután óta itt ücsörög. Nem mozdul érkezésemre, félig lehunyt pillái alól bámulja a várost.
- Így csak megfázol. Gyere, kész a vacsora.
- Nekem semmi bajom. Menj be és hagyj egyedül! - felettébb mogorva.
- Mozdulj meg! Hidd el, jól fõzök, nem fogsz belehalni és nem ártana valami száraz göncöt is felvenned.
- Azt mondtam, hogy tûnj el! - itt bepöccenek.
- Igazad van! A frásznak töröm magam, de ha még egyszer így mersz beszélni velem, letépem a fejed! Nem vagyok se cseléd, se Bason! - ezzel felkelek és otthagyom, felõlem megfagyhat!
Visszaérve a lakásba összeszedem a szablyáim, visszacincálom a szakadt holmim és nem épp finoman becsukva az ajtót távozom…
- Ez nagy ostobaság volt a részedrõl. - hallom Hati mély hangját mögülem.
- Ne szólj bele!
- És most hova mész?
- Elsõ körben keresek egy telefont, beszélek apával, hogy küldjön pénzt, majd holnap reggel keresek egy új lakást.
- Te tudod. - ezzel magamra hagy.
Apámat könnyû meggyõzni, hogy ezért igazán nem fontos hazajönnie. A telefonbeszélgetés után egy órával már a számlámon a pénz.
- Igazán kényelmes az új odú. - jegyzi meg a farkas, mikor szemügyre veszi új otthonom.
- Na igen, legalább az enyém és nincs kiégve vagy szétverve.
Vadonatúj bútorok, ruhák és egyéb használati eszközök. Valami azonban mégis zavar. Vajon mi van Rennel? Dühösen morranok egyet és folytatom a pakolást. A fenét érdekli! Remélem tüdõgyulladást kapott és belehalt! Tuskó! Még morgolódok egy keveset pakolászás közben. Épp a ruhákat szortírozom, mikor csengetnek. Ki lehet az? Senki sem tudja, hogy ideköltöztem. Biztos valamelyik szomszéd. Igyekszem barátságos arckifejezést ölteni, míg a zárral bíbelõdök, de amint felismerem a látogatót ez a kísérletezésem csúfos kudarcba fullad és elég dühösen meredek az elõttem álló Tao gyerek arcába.
- Mi van? Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- Hát… szóval… csak bocsánatot szeretnék kérni a tegnapi miatt. - válaszolja fülig vörösödve. Hát menten lehidalok! Ezeket a szavakat se hallottam még tõle! Mivel ilyen rendes volt, hát némileg megenyhülök és beengedem.
- Ne nézz szét nagyon, még csak ma költöztem be és kissé szét van rámolva. - elég sápadtnak tûnik. Beteg lenne? - Megfáztál? - kérdezem, mikor már a konyhában ülünk a tea mellett.
- Á, dehogy csak… - itt a köhögés belefojtja a magyarázkodást. Beteg, de rendesen.
- Látom remekül vagy. - ezzel felkelek és elõásom a szolidan tomboló káosz mélyérõl a lázmérõt. - Mérd meg a lázadat. - javallom.
- Semmi szükség rá, jól vagyok. - tiltakozik elég erõtlenül.
- Nem érdekel, nem halsz bele. - majd a kezébe nyomom a lázmérõt.
Negyed óra telik el, mire kiderül, hogy "csak" 39 fölött van a láza. És még semmi baja… Mikor indulni készül a lelkére kötöm, hogy ha hazaér vegyen be valami gyógyszert. Épp csak folytatom a pakolászást, mikor Hati bukkan elõ Bason társaságában.
- Gyere gyorsan!
- Hova? Mi történt?
- Nem messze Ren mester összeesett!
Lefelé csörtetek a lépcsõházban, mikor eszembe jut egy kérdés.
- Honnan tudod, hogy mi történt vele? - kérdem a mellettem loholó farkast.
- Épp szét akartam nézni a környéken, mikor észrevettem és találkoztam Basonnel aki szintén hozzád indult, hogy segítséget kérjen.
És valóban. Egy háztömbnyire ott hever a hideg betonon. Eszméletlen és hiába próbálom öntudatra téríteni, hasztalan. Felnyalábolom és elindulok hozzá, mert nálam még nincs elég hely, hogy letegyem. Mire elérem a lakását, hálát adok a régebbi edzésekért, valamennyit erõsödtem és elbírom a magatehetetlen testet. Mikor végre lerakom az ágyára rögtön orvost hívok…
Én mondtam, hogy tüdõgyulladást fog kapni! Újra lázmérés, de nem használt semmit a gyógyszer, még mindig 39 fölött van. Drasztikus módszerhez kell folyamodnom. Kibújtatom a pólóból és a farmert is lehámozom róla, majd a fürdõbe megyek és az ott fellelhetõ törölközõket hideg vízbe áztatom. Mikor jól kicsavartam õket visszamegyek a szobába és a beterítem vele Ren testét. Remélem ez már javít valamennyit. Ásítok egy nagyot, csak úgy csattan a fogsorom. Na igen, aludni kéne egy keveset. Leveszem az ágyról az egyik párnát és kerítek egy takarót, majd kényelmes helyet készítek a fal mellett és lefekszem aludni.
Az esõ kopogására ébredek. Kinn még mindig sötét. Félvakon megnézem az idõt, mindössze két órát aludtam, de nem baj. Nézzük, hogy van a beteg. Hál' istennek lejjebb ment a láza. Leveszem róla a törölközõket és két takarót terítek rá. Kicsivel késõbb már a konyhában ülök és eszek. Minek jött el hozzám, ha ilyen beteg? Állj! Egyáltalán, honnan tudta, hogy hova költöztem?
- Hati!
- Igen? Hívtál? - kérdi az elõtûnõ farkas.
- Te bolhás dög, én agyonütlek! Te voltál, igaz?
- Mi voltam én?
- Te árultad el Rennek, hogy hova költöztem!
- Háát… szóval csak megkérdezte, és mivel segíteni akartam, hát megmondtam. - ó, a jó szándékú ártatlanság.
- Még egy ilyen és kicibállak abból az ezüstös bundádból! Te… - a mondat befejezetlen marad, mert tétova léptek hangzanak fel a nappali felõl és a küszöbön megjelenik Ren. Alig áll a lábán és dõl róla a víz.
- Te miért keltél fel? Gyerünk vissza!
- Szomjas vagyok. - motyogja alig hallhatóan.
- Rendben, akkor most visszamegyünk, lefekszel én meg hozok neked vizet. - ezzel átkarolom és betámogatom a sötét szobába. Amint vízszintesbe került, elrohanok vízért és óvatosan megitatom. A bögrét a kisszekrényre rakom én pedig az ágy mellé ülök.
Hamar álomba zuhan, de nem akarom itt hagyni, ha esetleg szüksége van valamire, ne kelljen megint felkelnie. A hátam azonban nem tolerálja az ötletemet, mert hamar fájni kezd. Némi fészkelõdés után a könyököm és a fejem az ágyra támasztom. Huh, ez mindjárt jobb! Ren békésen alszik, de én is álmos vagyok még. Nem szabad elaludnom…
Valami az arcom csiklandozza, mi az? Kelletlenül nyitom ki a szemem és Ren aranyló szemeibe pislogok elég közelrõl. A fene, elaludtam! Az õ ujjai értek hozzám, ez keltett fel. Elgémberedett tagokkal nyújtózkodom egyet és igyekszem felébredni.
- Hogy vagy? - kérdem a beteget.
- Jobban, de mi történt?
- Elájultál a láztól.
- És hogy kerültem haza?
- Én hoztalak. Most viszont haza kéne ugranom. Kibírod addig egyedül?
- Persze, de nem muszáj visszajönnöd, nincs semmi bajom. - már megint kezdi.
- Nem kérdeztem. Megállni sem tudsz a lábadon, úgyhogy |